Ha újra kezdenénk, ugyanígy döntenénk. A korkülönbség, az időzítés is bevált. Ezekhez persze embertípus (szülőtípus) kell. Sajnos sok szülőnek az egy gyerek is nagy kihívás. Sőt, megkockáztatom, hogy még sok is. Ezt is el tudom fogadni. Viszont azt határozottan állítom, hogy nem a harmadik vagy a negyedik a nehéz. Talán a legnehezebb az első, mivel minden ismeretlen. A szokatlanabb a második, mivel úgy már ketten vannak. Nálunk a negyedik azért volt "meglepetés", mert a három lány után fiú született. Már nem is számítottunk rá, annyira lányokra voltunk "ráállva". Hát voltak szokatlan dolgok...
Nagy szerencsénk az is, hogy megtapasztalhatunk a lányok mellett egy fiút is!
Én annak idején (még gyerek nélkül) úgy gondoltam, hogy fiú(ka)t szeretnék. De csak racionális okok miatt, mivel úgy gondoltam, a fiúk élete könnyebb. Kevesebb veszélynek vannak kitéve - pont a fiúk által... Erre jött egymás után három lány. Jól megkaptam. De, már az első után meg lettem győzve. Az apukáknak nincs "olvasztóbb" érzés, mikor a lányuk szeretgeti őket. Persze ezek mögött a kedvességek mögött gyakran önző érdekek vannak, dehát ezzel együtt is ez nagyon meglágyítják az lányos apák szívét.
A fiammal viszont másképpen alakulnak a dolgok, de vele is legalább akkor megható, amikor benne látom igazán az én életem folytatását. A hétköznapok is nagyon mások egy fiúval: autókkal játszunk, barkácsolunk, "szerelünk". Ezeket végig tudja velem csinálni sokkal fáradhatatlanabbul, mint a lányaim ugyanabban a korukban.
A legizgalmasabb, hogy mindegyik gyerekünk más. A feleségem viccesen megjegyezte egyszer, hogy azért nem született több lányunk, mert nekünk már nem lehet még egy negyedik féle, annyira mások egymáshoz képest a csajok. És itt elérkeztünk egy nagyon fontos (talán a gyerekek nevelésében a legfontosabb) kérdéshez, az egyénre szabott neveléshez. Ezt a következő leírásomban fejtem ki...
2011. november 26., szombat
A kezdetekről
Karolinámmal közös egyetemre jártunk, ott ismerkedtünk meg. Gyorsan történtek a dolgok, nem volt nehéz közös nevezőket találnunk, bár a korábbi életünk nagyon másképpen indult: az ő élete egy vidéki, alföldi megyeszékhely 10 emeletes épületéhez kötődött, én az Északi-középhegység egy falujában nőttem fel. Bár ez a falu elég nyitott volt a külvilágra és az iskolai fúvószenekarral bejártuk az országot és az akkori (előző) rendszer nehézkes külföldi utazásai ellenére még "nyugatra" is eljutottunk. Azért mégis másképpen alakult a falusi fiú élete, mint a nagyobb városban felnövő, visszafogottan élő, szerény kislányé. Nekem egy hét évvel idősebb bátyám, neki egy 5 évvel fiatalabb húga van. Ő maradt ott gimnáziumban is, én az általános iskola után a falumból elkerültem a már akkor is poros, nyüzsgő Fővárosunkba. Ezek után vettek fel bennünket egy év eltéréssel az említett egészségügyi egyetemre, ahol a kollégiumban egymásra találtunk. És azóta töretlenül együtt húzzuk az igát most már 16 éve...
A diplomám után a mai életünk színterére egy nyugati megyeszékhelyhez kötöttük az életünket (mindkettőnk családi bázisától távol), mivel itt láttuk az esélyét annak, hogy az eltervezett életünket élhessük.
A feleségem egy évvel később végzett, és ő is jött így utánam.
Már a tanulmányunk végén tudtuk, hogy Karolina diplomája után minél hamarabb szeretnénk az első gyermekünket, így próbáltuk úgy időzíteni, hogy a diploma után már megszülethessen. Hát meg is született - 2 héttel a diplomája átvétele után. Ez óriási szerencse volt, ami még megismétlődött később háromszor(!), az eltervezett 2,5-3 évek eltelte után.
Azt hiszem, ezért a "pontosságért" hálásak lehetünk a sorsunknak, hiszen sokszor a gyermekvállalás már itt megbotlik, ha "nem akar jönni a baba". A mi példánk erősíti bennem a hitet, hogy akik igazán összeillenek, azoknak könnyen összejön... Ezzel persze lehet vitatkozni, de én biztosan szeretném ezt hinni...
Így alakultak tehát a dolgaink a gyermekekkel. Távoli ismerősök próbáltak érdeklődni, megmagyarázni a dolgot, hogy talán vallási ok miatt van ennyi gyerek - de kénytelenek voltak elfogadni, hogy igen, így is lehet élni, és nem is akár hogyan! Mert igen! Örülök és büszke vagyok, hogy ennek a hat tagú bandának a tagja lehetek!!!
A diplomám után a mai életünk színterére egy nyugati megyeszékhelyhez kötöttük az életünket (mindkettőnk családi bázisától távol), mivel itt láttuk az esélyét annak, hogy az eltervezett életünket élhessük.
A feleségem egy évvel később végzett, és ő is jött így utánam.
Már a tanulmányunk végén tudtuk, hogy Karolina diplomája után minél hamarabb szeretnénk az első gyermekünket, így próbáltuk úgy időzíteni, hogy a diploma után már megszülethessen. Hát meg is született - 2 héttel a diplomája átvétele után. Ez óriási szerencse volt, ami még megismétlődött később háromszor(!), az eltervezett 2,5-3 évek eltelte után.
Azt hiszem, ezért a "pontosságért" hálásak lehetünk a sorsunknak, hiszen sokszor a gyermekvállalás már itt megbotlik, ha "nem akar jönni a baba". A mi példánk erősíti bennem a hitet, hogy akik igazán összeillenek, azoknak könnyen összejön... Ezzel persze lehet vitatkozni, de én biztosan szeretném ezt hinni...
Így alakultak tehát a dolgaink a gyermekekkel. Távoli ismerősök próbáltak érdeklődni, megmagyarázni a dolgot, hogy talán vallási ok miatt van ennyi gyerek - de kénytelenek voltak elfogadni, hogy igen, így is lehet élni, és nem is akár hogyan! Mert igen! Örülök és büszke vagyok, hogy ennek a hat tagú bandának a tagja lehetek!!!
2011. november 25., péntek
A blogról és a címéről:
Először is üdvözlet mindenkinek, aki idetévedt!
Miről és kinek is szól ez az oldal?
Rólam és a szűk környezetemről. Vagyis egy négygyermekes családapáról és a családjáról. A cím is erre utal: apa, négy "kerék meghajtással". (Zárójelben megjegyzem, egyszer majd szeretnék egy összkerék meghajtású autót, de ez egy másik blog témája lenne...)
Azoknak szól, akik azon gondolkoznak, hogy nagy családot szeretnének, vagy csak érdeklődnek egy többgyermekes család belső élete és a szülők lelki (és fizikai!) helyzetével kapcsolatban egy apuka szemén át nézve.
/Ezeken kívül nem titkolt szándékom majd egyszer a gyermekeimnek is megmutatni, miket gondoltam, míg őket neveltük anyukájukkal.../
Miért jött létre ez a blog?
Mert úgy érzem, ezzel egy hiánypótló oldalt kelthetek életre. A nagycsaládról és a szülőkről általában rengeteget olvashatunk különböző helyeken. Ezek elsősorban általánosságokról és az anyukák közismerten nagyon fontos szerepéről szólnak.
Sok esetben az apukák bizonytalanabbak a nagy család kérdésében (megvalósításában) és fenntartásában. Nem találtam a témával foglalkozó "apukás" írásokat, ezért vettem a bátorságot és elkezdtem ezt a blogot. Remélem, segítségére lehetek ezzel más családoknak és nem utolsó sorban tanácsra (és megértésre szoruló) apukáknak!
Így talán többen veszik a bátorságot, hogy belevágjanak az élet igazi értelmébe, a 2, 3 vagy akár 4 gyermek nevelésébe, mert igaz, hogy NEM MINDIG KÖNNYŰ, DE MEGÉRI...
HÁT LÁSSUK!
A főbb szereplők (akiknek nem a személyük, hanem a velük kapcsolatos történések a lényegesek)
- a fáradhatatlan feleségem: Karolina (a blog kezdetekor 37 éves)
- nagylányom: Gerda (13 éves)
- középső lányom: Júlia (10 éves)
- kislányom: Emese (7 éves)
- kisfiam: Bálint (4 éves)
- és én: Vilmos (39 éves).
Ezek után térnék rá a háttérben látható két plusz családtagra (csak, hogy ne unatkozzunk):
- nyuszink: Tóni
- kutyusunk: Alfi.
Nem kell indokolnom, de elsősorban éjszakánként jutok nyugodtan gépközelbe, így előfordulhat egy-egy "gondolatgubanc" az ilyenkor kavargó sok és fáradt érzés miatt - ezért előre elnézést is kérek!
Várom a hozzászólásokat és természetesen a kritikákat is!
Jó olvasást mindenkinek!
Miről és kinek is szól ez az oldal?
Rólam és a szűk környezetemről. Vagyis egy négygyermekes családapáról és a családjáról. A cím is erre utal: apa, négy "kerék meghajtással". (Zárójelben megjegyzem, egyszer majd szeretnék egy összkerék meghajtású autót, de ez egy másik blog témája lenne...)
Azoknak szól, akik azon gondolkoznak, hogy nagy családot szeretnének, vagy csak érdeklődnek egy többgyermekes család belső élete és a szülők lelki (és fizikai!) helyzetével kapcsolatban egy apuka szemén át nézve.
/Ezeken kívül nem titkolt szándékom majd egyszer a gyermekeimnek is megmutatni, miket gondoltam, míg őket neveltük anyukájukkal.../
Miért jött létre ez a blog?
Mert úgy érzem, ezzel egy hiánypótló oldalt kelthetek életre. A nagycsaládról és a szülőkről általában rengeteget olvashatunk különböző helyeken. Ezek elsősorban általánosságokról és az anyukák közismerten nagyon fontos szerepéről szólnak.
Sok esetben az apukák bizonytalanabbak a nagy család kérdésében (megvalósításában) és fenntartásában. Nem találtam a témával foglalkozó "apukás" írásokat, ezért vettem a bátorságot és elkezdtem ezt a blogot. Remélem, segítségére lehetek ezzel más családoknak és nem utolsó sorban tanácsra (és megértésre szoruló) apukáknak!
Így talán többen veszik a bátorságot, hogy belevágjanak az élet igazi értelmébe, a 2, 3 vagy akár 4 gyermek nevelésébe, mert igaz, hogy NEM MINDIG KÖNNYŰ, DE MEGÉRI...
HÁT LÁSSUK!
A főbb szereplők (akiknek nem a személyük, hanem a velük kapcsolatos történések a lényegesek)
- a fáradhatatlan feleségem: Karolina (a blog kezdetekor 37 éves)
- nagylányom: Gerda (13 éves)
- középső lányom: Júlia (10 éves)
- kislányom: Emese (7 éves)
- kisfiam: Bálint (4 éves)
- és én: Vilmos (39 éves).
Ezek után térnék rá a háttérben látható két plusz családtagra (csak, hogy ne unatkozzunk):
- nyuszink: Tóni
- kutyusunk: Alfi.
Nem kell indokolnom, de elsősorban éjszakánként jutok nyugodtan gépközelbe, így előfordulhat egy-egy "gondolatgubanc" az ilyenkor kavargó sok és fáradt érzés miatt - ezért előre elnézést is kérek!
Várom a hozzászólásokat és természetesen a kritikákat is!
Jó olvasást mindenkinek!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)